Élet a túlsúly fogságában: a Mennyei Formám előtt ilyen voltam

„A hájasoknak állandóan melegük van!” – fintorodott el vékonyka osztálytársam, és nagy lendülettel becsapta a vonatfülke ajtaját, amit másodpercekkel korábban nyitottam ki, hogy egy kis levegőhöz jussak. Lehajtott fejjel, némán tűrtem, hogy a verejtékcseppek végigcsorogjanak a hátamon a gondosan takaró, vastag fekete melegítőfelső alatt. Tíz éves voltam.

Még tizenegy esztendő kellett hozzá, hogy vegyek egy mély lélegzetet, és egyedül meghozzam a döntést: elég volt abból, hogy a testem nem az enyém.

Elég volt abból, hogy egy különös idegent látok viszont a fényképeken, ráadásul alig kapok nadrágot a méretemben. Elég volt abból, hogy az Élet elől zsírpárnák mögé bújok.

Fogalmam sem volt, „mi” lesz belőlem, hiszen utoljára hatéves koromban láttam magamat szépnek. Utána jött az allergia elleni gyógyszer, és már egy furcsán pufi fejű kislány nézett vissza rám a fotókról, aki az általános iskola végére kinőtte ugyan a betegeskedést, de akkor már „mindegy” volt, így napi három csokival vigasztalódott.

Úgy értem felnőtté, hogy megszoktam: a Testemre bárki tehet megjegyzést, szabadon becsmérelhetik. Mit számít? Úgysincs hozzá különösebb közöm azon kívül, hogy mindenhová magammal kell cipelni.

Igyekeztem más téren önbizalomra szert tenni: tanulással és munkával kompenzáltam. Ezekkel bizonygattam, hogy érek valamit – magamnak és a világnak.

Nem is tudom, mi szólalt meg bennem azon a tél végi napon, huszonegy éves fejjel. Minden porcikámat átjárta az elsöprő erejű vágy, hogy Önmagam legyek.

És a bizonyosság is, hogy a Lelkem egyáltalán nincs örök rabságra ítélve: szabadon dönthetek a testemről, mert az intuícióm és az akaraterőm segít nulláról elkezdeni a mozgást, az egészséges táplálkozást – végrehajtani az Átváltozás ezen szakaszát.

Amikor elkezdték kérdezgetni, hogyan és mitől fogyok – mert ugye egymás testének vizslatása, megítélése sajnos továbbra is megszokott dolog –, az életmód- és szemléletváltásról szóló válaszom hallatán borítékolhatóak voltak a csalódott arcok. Csodaszerre számítottak.

Nincs olyan pirula, ami a Tudatunk helyett képes végrehajtani a Test lélekformáló alkímiáját.

Az Átváltozás lehetőségét mindannyian azért kaptuk, kapjuk meg a Sorstól, hogy átégjünk rajta, éljünk vele. Ez egy tisztítótűz, amit megkerülni nem lehet, de nem is érdemes.

Huszonhárom voltam, amikor remegő lábakkal először léptem ki rövidnadrágban az utcára. Most már megállva intettek az autósok, hogy keljek át az úttesten nyugodtan. Addig áthajtottak az orrom előtt, és néha egy örökkévalóságig várakoztam. Addig furcsán néztek rám, ha mások előtt ettem – most már minden földi jóval kínálgattak. Addig alig jött rám valami a próbafülkében – most már bármit felvehettem, amit csak szerettem volna.

S ami a legfontosabb: kezdtem felfedezni és megszeretni a saját Formámat, az íveket, a hajlatokat. Kezdtem tisztelni a Testemet, amiért a változásaival megtanított annyi mindenre.

A korábbi állapotomat többé már nem szégyenletesnek vagy borzasztónak láttam, hanem egy csodálatos belső utazás kiindulópontjának.

Akkor még nem tudtam: mindez azért történt velem, hogy egyszer majd kézen fogva, tapasztalati tudásomat átadva végigvezethessem az úton azokat, akik szeretnék megtalálni és megélni a saját Mennyei Formájukat.

Szeretettel,
Alexandra