A testünk nem holmi „földhözragadt” matéria, hanem Anyag, Energia és Tudat összjátéka. Egy kifinomult, csodálatos hangszer, amin a Lélek szólaltat meg különböző dallamokat.
Alapvetően téves a feltételezés, hogy a test „gyarló” lenne, és bármilyen „alantasságra” késztetné az egyébként „tiszta” embert. Mint ahogy egy zongora sem hibáztatható azért, ha hamis dallamot játszanak rajta, egy test sem lehet falánk, kéjsóvár vagy lusta. Persze, a hangolással már lehet némi probléma, de az „elhangoltság” viszonylag könnyen orvosolható, s nem a zongora természetes állapota: nem belőle, hanem a használatából, a vele való bánásmódból fakad.
A Test szégyellnivalóságának mítosza rögtön darabjaira hullik, amint felismerjük, hogy mindazt, amiért a fizikai valónkat tettük felelőssé, igazából a Tudatunk – és a mélyben dolgozó tudatalattink, vele együtt a szokásaink, a berögződéseink, a hozott és tanult mintáink – számlájára írható.
Hogyan is kérhetne a testünk egy egész tábla csokit, amikor alig van benne számára hasznosítható tápérték? Hogyan is sarkallhatna arra, hogy méltatlan kapcsolatokba bonyolódjunk, amikor a gének szintjén belé van kódolva az utódok felneveléséhez szükséges szövetség?
A Test, a Lélek és a Szellem mind Mennyei Formában szeretne létezni. Ez a hármas egység az önismeret fontos lépcsőfoka – talán a csúcsa is. Amikor az ember nem szégyelli vagy megtagadja a saját fizikai megnyilvánulását, hanem megérkezik bele, s isteni ajándéknak, lehetőségnek tekinti.
A Testtudatosság lényege, hogy megtisztítsuk a Tudatot mindazoktól a romboló berögződésektől, amik gátolják a Mennyei Forma elérését, mert negatív érzéseket és gondolatokat társítanak a Testhez, annak táplálásához, formálásához, szeretetéhez.
Így a Testtel kapcsolatos hideg, szúrós szégyenérzetet puhán körülölelő hála váltja fel, hiszen a rá vetített ádáz Ellenség képe helyett felismerjük benne a hű Szövetségest.
Szeretettel,
Alexandra